Grumpy Magazine

– A meghatározó szerepeiről, a Zöld Íjászról, a Shadowhuntersről, a The Stand – Végítéletről mesél

Zelda Williams: Hiányzik a munka és tudom, hogy neked is. Ha visszatekintünk, van olyan szerep, ami meghatározó korszak volt az életedben? Megvan minden, ami a szerep előtt volt és ami, utána.  

Úgy érzem, ez számomra az Árnyvadászok – nemcsak azért, mert a karrierem alatt sokáig benne voltam, hanem mert emberként is jelen voltam. Évek óta dolgoztam már a sorozatokban és filmekben. Az Árnyvadászok voltak először olyan, aminek a főszereplője voltam. Nagyon sok felelősség hárult rám – nemcsak a könyvek rajongói miatt, hanem az ilyen pozícióban járó felelősség is. 19 éves voltam, amikor bekerültem és 23 éves, amikor befejeződött. Így nagyon sokat formálódtam, az, hogy ki legyek felnőttként és volt egy időszak, amikor véget ért a sorozat, úgy éreztem, hogy „Milyen Katherine felnőttként, most, hogy vége a sorozatnak? Hogyan írhatnám le az életemet?” Mert fiatal felnőttként ebben az egy szerepben voltam.

ZW: Eltelt egy kis idő, mielőtt a Zöld Íjászban kötöttél ki? Mert utána te bekerültél egy olyan sorozatba, ami már évek óta futott. Ez egy egészen más tapasztalat lehetett.

Nagyon más élmény volt, de a legnagyobb ajándék az, hogy nem igazán volt közötte nagy szünet – talán egy-két hónap. Comic-Conokon voltam a kép meló között. De, amikor kiszállsz egy olyan munkából, ami életed hatalmas részét tette ki, akkor utána gyászolod, amikor rájössz, hogy már nem leszel a része a történetnek. De aztán megnéztem a Zöld Íjász 6 évadját, hogy kitaláljam, hogyan is alakíthatnám jól ennek a két karakternek a gyerekét. Így ez adott valamit, amire összpontosíthattam és nem csak üldögéltem és nézegettem az Árnyvadászok alatt készült képeimet.

ZW: A Zöld Íjász univerzumában és az Árnyvadászok univerzumában, kemény csajt játszottál. Gondolom nem igazán nevezhetünk téged disztópiásnak az Árnyvadászokban, de a Zöld Íjászban már igen. Mit gondolsz ebbe az irányba haladsz? Mert minden bizonnyal a The Stand-ben így folytatódott.

Érdekes, hogy ezt felhoztad, mert közvetlenül az Árnyvadászok előtt készítettem az Útvesztőt, ami egy betegség által elpusztított disztópikus világ. Soha nem volt ilyen előtte. Amikor elkezdtem az Árnyvadászokat, nem tudtam, hogyan kell bevinni egy ütést vagy, hogyan kell egy kardot fogni. Nagyon szerencsés voltam, hogy nagyon jó kaszkadőr koordinátoraink voltak, akikkel hetente ötször gyakoroltunk. Az Árnyvadász csapat mindent megtanított nekem és olyan sokkal tartozom nekik, mert soha nem gondoltam, hogy a fizikai erőnlétem ennyire fontos és erős lehet, a méretemhez képest. Megmutatták, hogy függetlenül attól, mekkora vagyok, milyen formájú, ha a testtípusodnak megfelelően edzel, akkor megtanulod helyesen csinálni a dolgokat, amiket már tudsz. Furcsa ebben az iparágban, amikor az erős, kifejlett női karakter újraéled. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a részese lehettem. De az idő múlásával a munkám kedvenc része, hogy kaméleon lehetek és remélem továbbra is megmarad ez a változatosság.

ZW: Nem akarsz seggeket szétrúgni örökké és még azon is túl?

Szívesen csinálnám, de mást is. A The Stand sorozatban mindig azt éreztem, hogy valami hiányzik, mert a harci csizmák, a farmereket és a seggek szétrúgása eltűnt, helyette mindennap magassarkúban, flitterekben voltam és elmaradtak a szétrúgom valaki seggét. Volt egy olyan nap a forgatáson, aminél így éreztem: „Ez hiányzott. Most már normálisnak érzem magam.” De érdekes, hogy a különböző dolgoktól mennyit fejlődsz és változol.

ZW: A The Stand sorozatban olyan mintha egy kis rózsaszín gonoszt hoztatok volna létre egy Rózsaszín Palotában. Olyan lehetett egy ideig, mint valami Halloween.

Julieval nagyon két oldala van ennek. Van egy oldal, ahol végigsétál egy Rózsaszín Palotában, miközben a hangszórókból a „Welcome tot he Jungle” szól. Nem tudom, hogy ezt felhasználják-e a sorozatban, de ez volt a forgatáson akkor. Vagy pedig pezsgőt iszok, táncolok bármire, miközben mind odavagyunk Alexander Skarsgårdért – és ezek a pillanatok olyan kis butuskák, furcsák és viccesek. De van Julienak egy másik oldala is, vannak emberek, akiket a legnagyobb lealacsonyítással és tiszteletlenséggel kezel. Ezek a pillanatok voltak számomra nagyon nehezek, mert nem akartam soha, hogy az emberek azt gondolják, hogy ezt helyeslem vagy ehhez tartom magam. Valójában ugyanezt tanítja a Ne bántsátok a feketerigót! című könyv is. El kell ezeket is mesélnünk az utálatos emberekről, hogy megmutassuk, meddig mehetnek el a dolgok és hogy milyen, ha nem vagyunk felelősek önmagukért és más emberekért. És a társadalmunkban ezeket a berögződéseket kordában kell tartani. Remélem ezt veszik le belőle az emberek. Ne legyél olyan, mint Julie.

ZW: Még nem láttam az epizódjaidat. Bárcsak többet kérdezhetnék róla, de várom már, hogy találkozhassak vele.

Érdekes. Mindig eszembe jut, hogy gyerekként cserkész voltam és gyakorlatokat végeztünk – volt egy képünk egy lány körvonalairól és azt mondták, hogy dolgokat mondjunk rá. Valahányszor valaki valami rosszat mondott, akkor széttéptük a képet. Aztán mondtunk valami szépet és az egészet összerakták. Annak ellenére, hogy ezt a képet összerakták, attól még láthatóak maradtak a hegei és könnyei. Ez számomra azt jelezte, hogy attól, hogy bocsánatot kérsz és továbblépsz, még mindig bántóak a szavak. Jobb, ha kedves vagy. Ez emlékeztet Julienál erre és, hogy mit is él át.

ZW: Alig várom, hogy rózsaszín hajjal láthassalak. Elég durva, hogy még nem találkoztam Julieval, de izgatottan várom.

Elfelejtettem korábban mondani, de még mindig úgy gondolok rá, mint Erin Brockovich, Harley Quinn, Elle Woods és Villanelle keresztezésére, mert egy időzített bomba rendkívüli ízlésű különc. És mégis egy kicsit őrült. Soha nem tudjuk meg, hogy ki is volt vagy milyen környezet terméke. De érdekes utazás és kiszámíthatatlan. Ő az apokalipszis szeszélyes Csingilingje és ezzel már kiegyeztem.

ZW: Azt mondtad, hogy szeszélyes vagy érzéki?

Hm…mindkettő!