Katherine McNamarával az 1883 Magazine készített egy interjút és fotósorozatot, amiben a színészi karrierjéről, a rajongói találkozókról, a Big Slick jótékonysági eseményről és még sok másról mesél. A képtárba 3 HQ minőségű kép került fel:

Kezdjük egy könnyűvel – hogyan kezdtél el színészkedni?

Mindig azt mondom, hogy beleestem ebbe a világba. Úgy nőttem fel, hogy közgazdász akartam lenni. Imádom a matekot. Megtanultam, hogy a számok, egyenletek és a rejtvények segítségével meg lehet magyarázni a társadalmi világot megváltoztató tendenciát – azt, ahogyan élünk és ahogyan az életek kölcsönhatásba lépnek egymással. Ettől elszállt az agyam. Az volt az életcélom, hogy fejlesztési közgazdaságtanra megyek. Hobbiból balettoztam is, és összefutottam egy családbaráttal, aki egy közösségi színházi produkciót rendezett. Szüksége volt egy táncosra, és én voltam az a gyerek, aki bármit kipróbált volna. Annyira tisztán emlékszem, ahogy ott voltam a színpadon annak az előadásnak a premierjén. Ez volt az egyik olyan ritka pillanat, amikor az ember életében a bizonyosság és a tisztánlátás pillanata eljön. Abban a pillanatban tudtam, hogy történeteket fogok mesélni, és hogy soha többé nem akarok semmi mást csinálni az életem hátralévő részében.

Szóval ez olyan „megvilágosodó” pillanat volt?

Olyan volt, mintha egy téglafalnak mentem volna. Álltam és emlékszem, hogy éreztem ezt a varázslatot. Ezt a sok különböző művész, a különböző kreatív hatások, tehetségek és képességek összefogását, és hogy megteremtsék ezt a világot, hogy elmeséljék ezt a történetet a semmiből, érted? Különleges volt egy történetet életre kelteni a sötétségből a fénybe. Mindannyian a történeteken keresztül kapcsolódunk egymáshoz és volt ebben valami, amit soha nem akartam elengedni.

A filmográfiádban van-e kedvenc jeleneted, amit leforgattál, és miért?

Több is eszembe jut. Szeretem a kihívásokat és szeretek mindent és minden egyes porcikámat beleadni a munkámba. Vannak pillanatok, amelyekért élek. Ezt Dom Sherwooddal együtt csináltuk a Shadowhuntersben évekig. Sokat beszélgettünk erről, amikor találkozókon vagyunk és az emberek felteszik nekünk ezt a kérdést. Ez a második évad fináléja, a nagy pillanat, ami megtörténik, amit egyre csak építettünk és építettünk. Ez a csúcspont a harmadik könyvben. Ez volt a kedvenc jelenetem, és jól akartam csinálni. Minden elismerésem a stábunknak is jár, mert ők adták meg a terek, hogy jól csináljuk. Az éjszaka közepe volt. Egész nap harcoltunk. Felállították a kamerákat, és csak úgy ott hagytak minket. Dom karaktere haldoklott, én pedig próbáltam megmenteni. Tíz órán keresztül sírtam. Nagyon sok volt. Minden színt, minden arcot és minden módot megkerestünk, hogy igazságot szolgáltassunk a jelenetnek. Mindenki annyira elégedett volt kreatívan is. Semmi mást nem tehettem volna, semmi többet nem adhattam bele. Nagyszerű volt.

Meg kell kérdeznem: milyen volt felvenni az ikonikus Zöld Íjász jelmezt?

Meg azt sem tudtam, hogy kapok jelmezt! A jelmeztervező félrehívott, és megmutatta ezt a rajzot, én pedig megkérdeztem tőle: Mi ez? Erre ő: Ez a te jelmezed. Akkor és ott majdnem elájultam, mert annyira ledöbbentem. Imádtam ezt a folyamatot, mert végignézhettem, ahogy megépítik a ruhámat. A ruháknak testhezállónak kell lenniük, és hónapokig tart, amíg minden egyes részletet kidolgoznak. Az Ocean Drive Leather nevű cég készíti, akik annyira briliánsak. Besétáltam hozzájuk, még csak nem is beszéltem velük, felvettem a ruha darabjait, és egy olyan anyagot készítettek, amin apró, pici nyílhegyek voltak. Apró, ici-pici zöld nyilak mindenhol, amiről senki más nem tudott. Az együttműködésből táplálkozunk. Engedték, hogy én is beleszóljak. Újra akartam terveztetni a maszk formáját, ők pedig visszatértek az eredeti Zöld Íjász képregényekhez és azt mondták: Mi lenne, ha eljátszanánk azzal, milyen volt a Zöld Íjász, amikor először lerajzolták? Egy kicsit más volt, mint Olivéré. Minden csíkot és darabot úgy készítettek, hogy illeszkedjenek Miához és ahhoz a harcmodorhoz, amit ő folytat. Ezek azok a dolgok, amelyek a világot jelentik és akkor az a ruha egyfajta otthonoddá válik. A második bőröddé.
Nem is tudtam, milyen sokat jelent nekem ez a jelmez, amíg újra fel nem vettem. Szóval először mentem vissza a The Flash – A villám sorozatba, ez volt az első munkám a járvány után. Épp csak leszálltam Vancouverben, bementem a stúdióba, senkit sem láttam és alig olvastam a forgatókönyvet. Besétáltam és az ott lógott a fogason. Sírva fakadtam, mert olyan érzés volt, mintha hazajöttem volna. Mindannyian annyi mindenen mentünk keresztül a világjárvány alatt, mindannyian átéltük a saját utunkat. De abban a pillanatban rájöttem, hogy ez az, ami nekem hiányzott. Az együttműködés érzése, amit annyi éven át éreztem a Shadowhunters és a Zöld Íjász kapcsán. Végre otthon voltam.

Megtarthattad a ruhát?

Négy éve be akarok kopogni Greg Berlanti ajtaján.

Van még hős, akit szívesen kipróbálnál?

Szeretném a Zöld Íjászt átvinni a DC filmekbe. Szerintem Mia Smoaknak nagyon érdekes lenne ebben az új univerzumban, amit James Gunn teremtett meg. De ez az egész a DC mitológiájának egy olyan összevisszasága, ami messze az én fizetésem felett áll. Imádom a szuperhősök világát. Van valami nagyon szép ebben az elképzelésben, hogy vannak ezek az erkölcs és értékek példaképei, amikre törekszünk. Minden egyes hősnek van egy ilyen hagyománya. És amikor megkapod ezt a köpenyt, az megragad téged: Ó, nem, én vagyok ennek az őrzője. Ez az enyém és az enyém, hogy gondoskodjak róla, és hogy felelős legyek érte. Rengeteg dolgot kell figyelembe venni, de még inkább, ha egy szuperhős karakterről van sző, mert vannak képregények és évek történetei. Nagyon szeretem a DCt és a Marvelt is. Annyi történet van olyan emberektől, akik valamilyen nehézségből, tragédiából vagy döntésből, amit meg kellett hozniuk, jöttek ki. Vagy hőssé vagy gonosszá válnak. Szerintem ezek a döntések tesznek azzá, aki vagy.

Van kedvenc szuperhősös filmed?

Ó, a Batman, Michelle Pfeifferrel a főszerepben?

A Batman visszatérben!

Imádom azt a filmet, mert egyszerűen szórakoztató és Michelle egyszerűen zseniális. A Sötét Lovag elképesztő. Aztán az eredeti Bosszúállók-film, a Thor: Ragnarök. Imádom, amit Taika Waititi csinált azzal a világgal. Humort adott neki és annyira öntudatossá tette. Bárki, aki Jeff Goldblumot bármiben is szerepelteti, az nálam fantasztikus. Hogy még tovább menjek, az Öngyilkos Osztag is elképesztő. Egy jó barátom, David Dastmalchian olyan gyönyörűen játszotta a Pöttyös embert. És igen, ezeknek az embereknek vannak erőik és képességeik, és furcsák. De csak azt akarják, hogy szeressék őket. Ez számomra annyira emberi.

Amikor a Creative Coalitionnal beszélgettél, említetted, hogy szereted a Comic Conokat és a rajongói találkozókat. Van olyan rajongói interakció, ami kiemelkedik számodra?

Nagyon szerencsés vagyok, mert a rajongói táborok, amelyeknek részese vagyok, nagyon szeretetteljes és nagyon kedvesek, csodálatos közösség. A Shadowhunters közösség megmutatta nekem, milyen lehet egy rajongói tábor. Az erő, a szépség és a szeretet olyan átfogó tud lenni. Nem csak a történet szeretete és a karakterek szeretete, hanem egymás szeretete és annak szeretete, amit a történet képvisel, és az érzés kölcsönös megbecsülése. És ez közösséget teremt. Néhány év elteltével döbbentem rá – egy Shadowhunters rajongói eseményen voltunk, és a sorozatot épp akkor kaszálták el, és a sorozat fináléját adták le. Mindannyian gyengédek voltunk emiatt, mert ez egy hatalmas időszak volt az életünkben. Annyira boldogok voltunk, hogy a rajongók és azok az emberek vesznek körül minket, akiket szeretünk és akikkel együtt nőttünk fel. Megdöbbentett, hogy ezek közül a gyerekek közül sokat ismertünk – vagy én gyerekeknek hívom őket, már egyáltalán nem mind gyerekek – láttam őket felnőni önmagukhoz. Voltak olyan lányok, akik az első évben, amikor a conon voltak, nem érezték magukat kényelmesen, ha másokkal beszélgettek, de most már beszélgetnek. Vannak barátaik és ide-oda rohangálnak, és csodálatos dolgokat csinálnak. Hallhattuk, hogy milyen iskolába járnak, milyen karriert fognak befutni, és milyen dolgokon mentek keresztül az életükben. Olyan csodálatos volt látni ezeket a hatalmas átalakulásokat, ahogy az emberek kivirágoznak önmagukban. A rajongó tábor támogató rendszere veszi őket körül.
Volt egy élmény a találkozó végén, amikor a záróünnepséget tartottuk, és mind felmentünk a színpadra, hogy elmondjuk a záróbeszédünket, köszönetet mondjunk a rajongóknak. És hirtelen kialudtak a fények, és az összes gyerek előhúzta a szék alól a szív alakú lufikat, és elkezdték énekelni a Shadowhunters főcímdalát. Hetek óta tervezték ezt! A rendezvény koordinátorokkal közösen szervezték meg, szerettek volna valamivel köszönetet mondani nekünk a sorozatért. Számomra ez a Shadowhunters fandom megtestesítője. Azért voltunk ott, hogy biztosak legyünk benne, hogy jól vannak. Ott voltunk, hogy biztosítsuk őket, hogy minden kérdésükre választ kapjanak, hogy képeik legyenek és bármi mást, amit csak akartak, és ők úgy döntöttek, hogy cserébe tesznek értünk valamit. Ez annyira szívből jövő volt.

Amit leírtál az a fandom pozitivitása. Olyan gyönyörű és együttműködő tud lenni, és életre szóló barátokra találhatsz általa. Szóval, mint egy kockatárs a másiknak: mi hoz lázba?

Star Wars rajongó vagyok. Imádom a Marvelt és a DC-t. Hatalmas Dungeons and Dragons kocka vagyok, és most tanulom a játékirányítást. Megszállottja vagyok. Annyi minden van, amit értékelek, és ezt szeretem ezekben a multi-fandom találkozókban. Hogy csak úgy végigjárhatod a termet, és megnézheted mi van ott…Imádom az embereket, akiket lázba hoznak ezek a dolgok. Van valami varázslatos az emberekben és abban, hogy felszabadulnak úgy, mint a gyerekek itt. Jó olyan emberekkel körülvenni magunkat, akik szeretnek együtt nagy kockák lenni. Ez a San Diego-i Comic Conon ért meg. A munka miatt tudtam elmenni. Imádtam minden egyes percét, minden partit és minden sajtóinterjút. Soha nem éreztem azt a furcsa exkluzivitási hierarchiát, ami néha az ilyen dolgoknál előfordul. Mindenki, aki ott volt, valaki másnak a rajongója! Mindenki izgatott volt, hogy ott lehet.

Abszolút! Én is imádok találkozókon sétálgatni! Látni a cosplayeket, a különböző fandomokat, a művészetet! Hihetetlenül örömteli! Beszélnél egy kicsit a The Big Slickkel való munkádról és arról, mit jelent számodra?

A The Big Slick valószínűleg a kedvenc jótékonysági rendezvényem, ami valaha volt, minden évben megrendezésre kerül. Öt elképesztő úriember indította el. Bár mostanra már hat házigazda lett belőle: Paul Rudd, Jason Sudeikis, Eric Stonestreet, David Koechner, Rob Riggle és Heidi Gardner. Mind Kansas Cityből jöttünk. A jótékonysági akció a helyi gyermekkórházat, a Children’s Mercyt segíti. És elképesztő, hogy ami egy kis pókerezésnek indult, az mára egy softball-meccsé nőtte ki magát egy profi ligás stadionba, és néhány kórházlátogatással egy hatalmas adománygyűjtő élő aukciós eseményben csúcsosodik ki. Két nap alatt több mint 3 millió dollárt gyűjtöttünk össze. Az idei teljes célunk pedig meghaladta az elmúlt 14 évben elért eredményt. Eddig 20 millió dollárt szereztünk, most pedig már több mint 21 millió dollárt. A kórház nagyon hasonlóan működik, mint a St.Jude. Bármi történjék is, ők kezelik a gyerekeket, és minden mást később találnak ki. Náluk a gyerekek és a családok az elsők. A személyzetnek a legnagyobb a szíve. Olyan környezetet teremtenek, amely elősegíti a kreativitást, a szeretetet és a reményt. Rengeteget dolgoznak az új kísérleti kezelések bevezetésén is, hogy megpróbáljanak mindent megtenni, amit csak tudnak, hogy javítsák ezeknek a gyerekeknek az életét és reményt adjanak a családoknak. Olyan embereket hozunk el, akiket ismerünk és szeretünk, akikkel a világ minden tájáról dolgoztunk már együtt és tartunk egy nagy, vidám hétvégét, ahol bolondot csinálunk magunkból, és megnevettetjük a gyerekeket. Végignézhetjük, ahogy a barátaink a színpadra lépnek, és varietéműsort adnak elő! Idén Sean Evansszal ehettem csípős csirkeszárnyat és nem haltam meg.

Ez lenyűgöző! Bátrabb vagy, mint én. Nem hiszem, hogy túlélném a csípős csirkeszárny kihívást! Hogy érzed, mennyit fejlődtél színészként?

Megtanultam sokkal jobban bízni magamban, mint színészként és mint mesélő. Nagyon szerencsés voltam, hogy sok olyan rendező, színész, sőt stábtag is volt, akik különböző módon mesélnek. A Shadowhunters stábja szakított időt arra, hogy válaszoljon a kérdéseinkre, és elmagyarázza, hogyan működnek a technikai dolgok. Van egy kis fal a szereplők és a stáb között. Úgy tapasztaltam, hogy ha eltöröljük ezt a falat, az mindenkinek segít. Volt egy hihetetlen rendezőm, Michael Goi, aki operatőr és egy csodálatos rendező. Eljött, hogy elkészítse a Shadowhunters egyik epizódját, és annyira kedves volt, és minden kérdésünkre válaszolt. Rám nézett és azt mondta: Ugye tudod, hogy olyan kérdéseket teszel fel, amiket egy rendező kérdezne, nem pedig egy színész? Hamarosan szeretnék rendezni. Valahogy így képzelem el magam. Soha nem azt nézem, hogy mi szolgálna jobban engem vagy a karakteremet, hanem azt, hogy mit tehetek a történet érdekében. Megtanultam bízni az ösztöneimben.

És végül, mi az, amit szeretnél megvalósítani magadnak 2023-ban?

Szeretnék rálelni a következő lépésre. Annyi minden érkezett az életembe a tökéletes időben. Keresem a következő kihívást. Az év elején Bulgáriában leforgattam egy akciófilmet, ahol a film nagy részében harcoltam. A kaszkadőrmutatványok 90%-át én csináltam. Napokig harcoltam egyfolytában és ez egy új kihívás volt. Ez az, amit keresek. Valami olyat, ami segít a kreatív fejlődésem következő szakaszában. Ezáltal tanulok valamit emberként, többet tanulok művészként, és félek is, de így fejlődsz. A félelem jó.